2008. október 18., szombat
56-os gondolatok
14:29 | 
Bejegyezte:
Gyermelyi Hírlap
Amikor az 1956-os ünnepi lapszámot kezdtük összeállítani, gondolkoztam, hogy a forradalom ünnepére milyen cikket jelentessünk meg az újságban. Készítettem pár éve történelmi összefoglalót, egy alkalommal Tirpák Lászlóval vettük végig a forradalom előzményeit egy rövid „interjú” keretében. Valami mást szerettem volna, ami nem száraz történelmi tényközlés, ami kicsit közelebb hozza így 52 év távlatából az akkor történteket. Az interneten megtaláltam az 1956.lap.hu oldalt, ahol sok hasznos, érdekes dolog lelhető fel. Videók, fényképek, leírások, röplapok. Ha valakinek van ideje és lehetősége mindenképpen ajánlom felkeresni ezeket az oldalakat.
Találtam egy nagyon jó cikket az egyik internetes oldalon. Nem célom saját elmélkedésem Önökre erőltetése, de a cikket közkinccsé teszem, mert bennem nagyon sok gondolatot ébresztett. Az alábbi részlet a Néphadsereg című újság (mely a Honvédelmi Minisztérium hivatalos lapja volt) 1956. október 29-i számában volt olvasható „Hazugság ország helyén—igazság ország” címmel.
„Szaggatjuk magunkról a múltat, egy dicső történelmű nemzet méltóságával mossuk le homlokunkról a rákent gyalázatot. Kipusztítjuk életünkből mindazt, ami szennyes, kivetjük azt, ami egy időtlennek tűnő évtizeden át szégyenpírba borította a becsületes magyar ember arcát.
Hazudták, hogy szabad nép vagyunk, hazudták, hogy jól élünk, hazudták, hogy „tiszta lapot” nyitunk az ország történetében. S kegyetlen erővel követelték, hogy sárbatiporva nemzeti büszkeségünket, azt higgyük el, azt cselekedjük vakon, bután, elkábulva, ami ellen becsületünk minden porcikája sikoltozva tiltakozott. Szívünk és józan eszünk azt mondta: hazugság a szavuk! A zsarnoki önkény azonban a tisztaszívű magyar ember torkára forrasztotta az ellenkezést.
Milliárdnyi gyönyörű tulajdonsága van a magyarnak. Bátor, munkaszerető, szívós, kitartó – ki tudná vala-mennyit felsorolni. Mégis a legszebb közöttük: igazságszerető, igazmondó. Népünk képzeletét a mondavilágok igazságáért harcoló hősei töltik be, az igazmondásra neveli anya a gyermekét, tanár az iskolásfiút, erre inti bölcs szóval az öregebb a fiatalt. Nemzetünk lényegében él az igazságérzet, ezért a nemzeti büszkeségünket tiporták a szégyentelenek, akik csalás és hazugság árjával borították el hazánkat. (...)
Most azt dörgi a magyar: az igazság országa legyen a hazugságé helyén. Az igazságé, ahogy 1953. nyarán felcsillant a remény, ahogy a törvény márványába vési az Alkotmány, az igazságé, mely az emberek szívében él. Az igazság legyen a program és a terv, a szó és a tett! Félre a körmönfont ravaszkodókkal, a karrieristákkal és a pozícióhajhászokkal, félre mindazokkal, akik hitványságukat hazudozással akarják elleplezni az emberek színe előtt. (...)
Az igazság országa legyünk, melyben büszkén, emelt fővel járhat a becsületes magyar ember! A nép embere, aki ezen munkálkodik!”
Nos, úgy hiszem, talán e fenti sorokhoz nem kell különösebb kommentár.
Engem személy szerint zavar, hogy a székesfővárosunkat körüllengő centralizáltság ezt az ünnepünket is érinti, pedig az ország különböző pontjain ugyancsak forradalom volt. Ezt a hiányt pótolva Horváth Csaba esztergomi történetéből ragadtam ki részleteket.
„A menet elején kerékpáron ment egy ember nemzetiszínű zászlóval a kezében. Utána haladt a tömeg, majd a fölzászlózott busz. A Sötétkapu város felőli oldalán, a sorompónál, a katonák megállították a tömeget, azzal, hogy nem lehet bemenni. Az emberek ezzel nem törődve közölték a katonákkal, hogy ők s
emmi rosszat nem akarnak, csak azt, hogy a hadsereg is álljon a felkelők mellé, és elindultak befelé. Erre a katonák lelőtték a kerékpárost, aki a helyszínen rögtön meghalt. Ezt követően a tankágyúval állítólag csak riasztólövést akartak leadni, a Sötétkapu belső bejárata felőli oszlopot akarták megcélozni, hogy azon robbanjon a lövedék, aminek a hatására elfutnak az emberek. Csakhogy a lövedék gellert kapott az oszlopon, bevágódott az alagútba, és eltalálta a bent lévő busz hátsó harmadát. Ezt követően viszont minden ablakból elkezdtek tüzelni. Az emberek ettől nagyon megrémültek, mindenki rohant a város felé. Majd a tank kijött az alagútból, szétlőtt egy trafikot a szerencsétlen trafikosnővel együtt, és tovább lövöldözött a menekülőkre.
A vérengzésnek mintegy tizenöt halottja volt, ezek neve szerepel a Sötétkapuban nemrégiben elhelyezett emléktáblán, a sebesültek számát viszont még ma sem tudják pontosan, mert sokan nem mertek jelentkezni a városi kórházban. Az emberek igyekeztek elbújni, hiszen nem lehetett tudni, hogy mi lesz a folytatás.
(...)
Én nyílván elfogult vagyok, de a november 4-ig eltelt időt úgy tudom jellemezni, hogy még annyi nevető szemű, jókedvű, gondtalan, fölszabadult embert nem láttam, és azt hiszem, többé nem is fogok látni, mint azokban a napokban. Eufóriás hangulatban éltünk.”
A „Magántörténelem 1956” című honlapon további rengeteg személyes történet, beszámoló olvasható, érdemes felkeresni, mert fontos az eseményeket emberközelből is megismerni.
Találtam egy nagyon jó cikket az egyik internetes oldalon. Nem célom saját elmélkedésem Önökre erőltetése, de a cikket közkinccsé teszem, mert bennem nagyon sok gondolatot ébresztett. Az alábbi részlet a Néphadsereg című újság (mely a Honvédelmi Minisztérium hivatalos lapja volt) 1956. október 29-i számában volt olvasható „Hazugság ország helyén—igazság ország” címmel.
„Szaggatjuk magunkról a múltat, egy dicső történelmű nemzet méltóságával mossuk le homlokunkról a rákent gyalázatot. Kipusztítjuk életünkből mindazt, ami szennyes, kivetjük azt, ami egy időtlennek tűnő évtizeden át szégyenpírba borította a becsületes magyar ember arcát.
Hazudták, hogy szabad nép vagyunk, hazudták, hogy jól élünk, hazudták, hogy „tiszta lapot” nyitunk az ország történetében. S kegyetlen erővel követelték, hogy sárbatiporva nemzeti büszkeségünket, azt higgyük el, azt cselekedjük vakon, bután, elkábulva, ami ellen becsületünk minden porcikája sikoltozva tiltakozott. Szívünk és józan eszünk azt mondta: hazugság a szavuk! A zsarnoki önkény azonban a tisztaszívű magyar ember torkára forrasztotta az ellenkezést.
Milliárdnyi gyönyörű tulajdonsága van a magyarnak. Bátor, munkaszerető, szívós, kitartó – ki tudná vala-mennyit felsorolni. Mégis a legszebb közöttük: igazságszerető, igazmondó. Népünk képzeletét a mondavilágok igazságáért harcoló hősei töltik be, az igazmondásra neveli anya a gyermekét, tanár az iskolásfiút, erre inti bölcs szóval az öregebb a fiatalt. Nemzetünk lényegében él az igazságérzet, ezért a nemzeti büszkeségünket tiporták a szégyentelenek, akik csalás és hazugság árjával borították el hazánkat. (...)
Most azt dörgi a magyar: az igazság országa legyen a hazugságé helyén. Az igazságé, ahogy 1953. nyarán felcsillant a remény, ahogy a törvény márványába vési az Alkotmány, az igazságé, mely az emberek szívében él. Az igazság legyen a program és a terv, a szó és a tett! Félre a körmönfont ravaszkodókkal, a karrieristákkal és a pozícióhajhászokkal, félre mindazokkal, akik hitványságukat hazudozással akarják elleplezni az emberek színe előtt. (...)
Az igazság országa legyünk, melyben büszkén, emelt fővel járhat a becsületes magyar ember! A nép embere, aki ezen munkálkodik!”
Nos, úgy hiszem, talán e fenti sorokhoz nem kell különösebb kommentár.
Engem személy szerint zavar, hogy a székesfővárosunkat körüllengő centralizáltság ezt az ünnepünket is érinti, pedig az ország különböző pontjain ugyancsak forradalom volt. Ezt a hiányt pótolva Horváth Csaba esztergomi történetéből ragadtam ki részleteket.
„A menet elején kerékpáron ment egy ember nemzetiszínű zászlóval a kezében. Utána haladt a tömeg, majd a fölzászlózott busz. A Sötétkapu város felőli oldalán, a sorompónál, a katonák megállították a tömeget, azzal, hogy nem lehet bemenni. Az emberek ezzel nem törődve közölték a katonákkal, hogy ők s
emmi rosszat nem akarnak, csak azt, hogy a hadsereg is álljon a felkelők mellé, és elindultak befelé. Erre a katonák lelőtték a kerékpárost, aki a helyszínen rögtön meghalt. Ezt követően a tankágyúval állítólag csak riasztólövést akartak leadni, a Sötétkapu belső bejárata felőli oszlopot akarták megcélozni, hogy azon robbanjon a lövedék, aminek a hatására elfutnak az emberek. Csakhogy a lövedék gellert kapott az oszlopon, bevágódott az alagútba, és eltalálta a bent lévő busz hátsó harmadát. Ezt követően viszont minden ablakból elkezdtek tüzelni. Az emberek ettől nagyon megrémültek, mindenki rohant a város felé. Majd a tank kijött az alagútból, szétlőtt egy trafikot a szerencsétlen trafikosnővel együtt, és tovább lövöldözött a menekülőkre.A vérengzésnek mintegy tizenöt halottja volt, ezek neve szerepel a Sötétkapuban nemrégiben elhelyezett emléktáblán, a sebesültek számát viszont még ma sem tudják pontosan, mert sokan nem mertek jelentkezni a városi kórházban. Az emberek igyekeztek elbújni, hiszen nem lehetett tudni, hogy mi lesz a folytatás.
(...)
Én nyílván elfogult vagyok, de a november 4-ig eltelt időt úgy tudom jellemezni, hogy még annyi nevető szemű, jókedvű, gondtalan, fölszabadult embert nem láttam, és azt hiszem, többé nem is fogok látni, mint azokban a napokban. Eufóriás hangulatban éltünk.”
A „Magántörténelem 1956” című honlapon további rengeteg személyes történet, beszámoló olvasható, érdemes felkeresni, mert fontos az eseményeket emberközelből is megismerni.
Pósfai Csaba
Címkék:
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése