2008. november 1., szombat
Megemlékezés
9:52 | 
Bejegyezte:
Gyermelyi Hírlap
Ezekben a napokban sokan járnak a temetőkben és felkeresik elhunyt szeretteik sírjait. Szinte népvándorlás indul meg az országban. Ki kötelességszerűen zarándokol el övéi sírjához, rendet tesz rajta és körülötte, virággal, gyertyával ékesíti azt. Ki könnynélküli, beletörődő szomorúsággal teszi ezt. Látszik, hogy gyásza régi, könnyei már felszáradtak. Megint másokon látjuk azt, hogy régi és új sebek szakadnak fel bennük és szenvednek, vigasztalhatatlanok.
Egyházunk egyik hitvallásos irata - a II. Helvét Hitvallás – azt tanítja, hogy „azokról, akik az Úrban szentül elaludtak, tisztességesen meg kell emlékezni”. De vajon mit jelent tisztességesen emlékezni? Legyünk kicsit csendben. Ne csak a kezünkben vigyünk virágot, gyertyát, hanem szívünkben is engedjük szóhoz jutni kedves halottaink emlékét. Ne csak „nagytakarítást végezzünk” a sírokon, nagy igyekezettel és nyüzsögve, hanem idézzük fel magunk előtt elhunyt hozzátartozónk életét. Fogalmazzuk meg, hogy mi volt követendő példa életükben, hogyan tudnánk azt beépíteni a magunk körülményi közé és tovább adni az utánunk következő nemzedéknek. Mondjunk el egy egyszerű imát és adjunk hálát Istennek, hogy megajándékozott bennünket vele. Ismerhettük, szerethettük, köszönjük meg életüket, küldetésünket, szeretteinket.
Tegyük ezt azzal az alázattal melyre a zsoltáríró így figyelmeztet: „A mi esztendeink napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (90. zsoltár). Legyenek előttünk a vigasztaló Igék: „még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert Te velem vagy”. Vagy Jézus szavai: ”Ne nyugtalankodjék a ti szívetek…Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek”. Így nem maradunk magunkban gyászunkkal. Az Ige szavai reménységgel töltenek el bennünket. A rövidtávú reménységünk az, hogy amíg élünk, addig lesz feladatunk is, Istentől kapott szolgálatunk. Nem lesznek üresek, hiábavalóak napjaink. Mindig találunk valakit, aki nálunk is szomorúbb, betegebb – akin segíthetünk. Találhatunk egy közösséget, ahol megértenek és ahol mi is szerethetünk másokat. A hosszú távú reménységünk pedig az, amiről Jézus beszél: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Ha valaki hisz én bennem, ha meghal is él.”
Ha ilyen tartalommal töltjük meg megemlékezésünket, akkor minden bizonnyal megvigasztalódva térhetünk vissza otthonunkba.
Egyházunk egyik hitvallásos irata - a II. Helvét Hitvallás – azt tanítja, hogy „azokról, akik az Úrban szentül elaludtak, tisztességesen meg kell emlékezni”. De vajon mit jelent tisztességesen emlékezni? Legyünk kicsit csendben. Ne csak a kezünkben vigyünk virágot, gyertyát, hanem szívünkben is engedjük szóhoz jutni kedves halottaink emlékét. Ne csak „nagytakarítást végezzünk” a sírokon, nagy igyekezettel és nyüzsögve, hanem idézzük fel magunk előtt elhunyt hozzátartozónk életét. Fogalmazzuk meg, hogy mi volt követendő példa életükben, hogyan tudnánk azt beépíteni a magunk körülményi közé és tovább adni az utánunk következő nemzedéknek. Mondjunk el egy egyszerű imát és adjunk hálát Istennek, hogy megajándékozott bennünket vele. Ismerhettük, szerethettük, köszönjük meg életüket, küldetésünket, szeretteinket.
Tegyük ezt azzal az alázattal melyre a zsoltáríró így figyelmeztet: „A mi esztendeink napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (90. zsoltár). Legyenek előttünk a vigasztaló Igék: „még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert Te velem vagy”. Vagy Jézus szavai: ”Ne nyugtalankodjék a ti szívetek…Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek”. Így nem maradunk magunkban gyászunkkal. Az Ige szavai reménységgel töltenek el bennünket. A rövidtávú reménységünk az, hogy amíg élünk, addig lesz feladatunk is, Istentől kapott szolgálatunk. Nem lesznek üresek, hiábavalóak napjaink. Mindig találunk valakit, aki nálunk is szomorúbb, betegebb – akin segíthetünk. Találhatunk egy közösséget, ahol megértenek és ahol mi is szerethetünk másokat. A hosszú távú reménységünk pedig az, amiről Jézus beszél: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Ha valaki hisz én bennem, ha meghal is él.”
Ha ilyen tartalommal töltjük meg megemlékezésünket, akkor minden bizonnyal megvigasztalódva térhetünk vissza otthonunkba.
Petró Klaudia, lelkész
Címkék:
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése