Azt gondoltam, talán nekem is kellene kérnem azokból a ciánkapszulákból, melyeket a nagy magyar liberális párt egyik tagja, nevezetesen Kuncze Gábor kínált fel azoknak, akik „ettől a rettenetes országtól meg a helyzettől” nincsenek úgymond feldobva. Ezek szerint ez belefér a mai kor liberális nézeteibe? Fel sem merül az, hogy az ember hangulatát nem kizárólag saját maga boldogulása határozza meg? Vannak olyanok, akiket elszomorít az ország sorsa, s benne mindenkié? Az, hogy az ország helyzete nem független az egyénektől?
Leginkább azoknak kellene rosszul érezniük magukat, akiknek feladata lenne, vagy lett volna mindezt elkerülni. De ha már így alakult, akkor megtenni mindent a kárenyhítés érdekében. Nem csak beszélni patriotizmusról, hanem tenni is érte, s nem a válságot okolni mindenért.
A 48-asok – az igazi liberálisok – is kaphattak volna a ciánból. Mert nekik igenis az ország sorsa volt fontos, hogy kiharcolják függetlenségünket, hogy saját maguk kezébe vegyék az ország irányítását, s ezt a jóra és a fejlődésre használják. Olyan vívmányokat értek el, mint a sajtószabadság, a népképviseleti országgyűlés, melyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. Nem a saját és a holdudvaruk zsebének megtömése jelentett prioritást! Hol van mára a népképviselet? Hol vannak az igazi reformerek, hol hallani olyat, amit Kossuth írt?
„Midőn hírlapunk első száma megjelenik, előnapját éljük az első nemzetgyűlésnek, melyre a nép képviselői egybegyűltenek, hogy ítéletet mondjanak az első magyar felelős minisztérium sáfárkodása felett. Ez ítélet irányt fog szabni az ország kormányzatának, s ez irány a nemzet jövendője felett határozand. Legyen szerencsés e hármas találkozás. – Legyen annak jósjele, hogy a nemzet képviselői, a végrehajtó hatalom, s a szabad sajtónak minden becsületes orgánuma, kivetkőzve személyes gyarlóságukból, egyetlen gondolatban forrandnak össze. S e gondolat a haza megmentése.” (Kossuth Lajos, 1848. július 1.)
Manapság már senki nem beszél így. Vagy ha mégis, nem hiszi el senki. Nehéz manapság úgy beszélni a múltról, hogy a jelen történései ne villannának fel. Nehéz látni azt, hogy amit egyszer elért ez a nemzet, az ország, azt újra és újra elveszíti, s nem először a történelem folyamán. Cián ide, vagy oda, akárki akármit is mond, nekem ez bizony elszomorító.