Bizonyára ismerik azt az iróniával jól megfogalmazott mondást, hogy a „szomszéd kertje mindig zöldebb”. Ebből az apropóból indult el 2007-ben az a kezdeményezés nálunk is – más szomszédos községekhez hasonlóan – hogy régebbi életformánk, munkánk, környezetünk megmaradt emlékeit, relikviáit múltunk jellemző tárgyait, eszközeit összegyűjtsük s majdan a „falugyűjteményből” egy házi múzeumot hozzunk létre. Mert miért ne legyen nekünk is olyan, ami már más községekben van.
A Képviselő-testület 2007-ben erről határozatot is hozott, melynek kapcsán megalakult egy bizottság, amely feladatul kapta, hogy gyűjtse össze a községben még fellelhető – főleg a múlt századi használati és berendezési tárgyakat, eszközöket, mezőgazdasági, kézműipari szerszámokat és egyéb a múltat idéző és jellemző – ma már jobbára díszként vagy megtűrt, elfekvő érdekes tárgyként még megtalálható. De gyűjtésre kerülhet sok korábbi írásbeli dolog is pl.: szerződések, mesterlevelek, bizonyítványok egyéb leírások.
A polgármester kezdeményezésére olyan emberekre bízták e feladatkört, akik a falu régi életének (múlt század elejétől, közepétől) jó ismerői, sok emberrel közvetlen a kapcsolatuk, esetleg maguk is megélték azt a korszakot, életformát, készítettek, használták ama tárgyakat.
Így került a bizottságba Balogh István, Bokros Zsigmond, Erős Ferencné, Gubó Jánosné, Dr. Kocsis Tamás, Szente László, Tolnai Imre.
E hálás, de nehéz feladatot mindnyájan komolyan vettük, így is kezdtünk a tárgyi és szellemi emlékek felkutatására. Elsősorban azokat a családokat és személyeket kerestük meg, ahol feltételezésünk szerint találhatók még muzeális emlékek. Az emberek szívesen fogadták a kezdeményezést, a falu hozzáállása igen pozitív, sok jó szándékú javaslat mellett számos dolgot sikerült már eddig is összegyűjteni. Elsősorban háztartási eszközök, mezőgazdasági szerszámok, kisebb kézi szerek, berendezési tárgyak, konyhai eszközök kerültek a gyűjteménybe. Vannak közöttük díszes tálak, köcsögök, konyhai edények, mozsarak, tejszűrő, passzírozó. De van lisztes láda, komód, konyhai szék, régi függöny, ágyterítő, parasztkötény, sótartó, kocsikerék, cséphadaró, vonyogó, szerkocsi, kézi fúró, szikracsapó, abrakostarisznya, házilag készített faszánkó, parasztágy, 24 fős evőeszköz készlet, (de még nincs hozzá tányér, levesestál) van már 1806-os gyermelyi szemekkel olvasott Biblia, de nincs énekeskönyv… és még (szerencsére) sok más is. Kilátásban van egy kovácsműhely, lovas szekér és egy-két nagyobb tárgy beszerzése is.
Gyűjtőmunkánk során érdekes érzelmi, indulati megnyilatkozással is találkoztunk. Egyik családnál – ahol még ma is három generáció él együtt – érdekes és viharos beszélgetés tanúi voltunk. A fiatalok több régi tárgyat felajánlottak, aminek ők is, mi is megörültünk, de az egyik tárgynál a nagymama emelt hangon közbeszólt: „Ezt a vasmozsarat nem adom, mert azt az én anyám kapta emlékül akkor, amikor apánk szerencsésen hazatért az első világháborúból!” Nem is kell mondani, hogy mi is megkönnyeztük ezt a kedves visszaemlékezést.
De van még más érdekességünk is, hogy egy dagasztóteknő milyen érzelmeket tud kelteni – még most is – még ennyi év után is azt Erős Ferencné tollából most elolvashatják:

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – Mondjuk napi imáinkban a fohászt. Hogy e mondat tartalma mennyire igaz, akkor érezzük valójában, ha a kenyér eltűnik a házból. Volt ilyen már nemegyszer a magyar történelemben. Előfordulhat az háború nélkül is. Elég egy járvány, rossz időjárás, árvizek stb. Akár egy hófúvás is elzárhatja az utánpótlást, s ilyenkor már hogy odavagyunk.
Apai nagyanyám kenyérkének hívta, és ha néha leejtette egy darabját, akkor fölvéve leporolta és megcsókolta. Ő tudta mi a mindennapi kenyér! Hét gyermeket nevelt fel, kilenc ember heti adagját egyszerre sütötte. Nem volt elég ahhoz egy tál. Külön kenyérdagasztó teknőre volt szüksége. Ugyanez a sors jutott édesanyámnak is. Ő hat ember kenyeréről gondoskodott. Látom, ahogy a nagy szitával – ma is meg van még – átlevegőzi a lisztet, majd az előző hétről félre tett beáztatott kovásszal, élesztővel, sóval bedagasztja a gyermekszemnek mérhetetlen mennyiségű nyersanyagot. Igen nehéz munka. Egyszerre 3-4 nagy kenyeret sütött. A megkelt tésztából szakajtókba szétadagolta (szakajtókat édesapám kötötte zsuppszalmából). Némi idő elteltével – mire telekelt a kosár – sütőlapátra tette, megpaskolta kissé a kenyeret és forró kemencébe vetette, rájuk csukta az ajtót. Jézus nevében süljetek! – mondta ezután.
Mi gyerekek a pici kémlelőnyíláson lestük, hogy feljön-e magasra, pirul-e már a héja. Úgy két óra elteltével eléggé sültnek bizonyultak, így édesanyánk kiszedte őket. Úgy kellett elhessegetni bennünket, nehezen tudtuk kivárni míg kihűl. Az egész kenyérszegés egy rituálé volt. Az asztalra finomságok kerültek: méz, lekvár, kacsazsír, ki mit szeretett rákenni. A ropogós héjú, foszlós bélű kihűlt kenyeret édesanyánk kezébe vette, késsel keresztet vetett rá, amikor megszegte.
Így köszönve meg a Teremtőnek a mindennapi kenyeret.

E nemes gyűjtőmunkának még nincs vége. Úgy érezzük, még sok szép dolog előkerül, de ehhez elsősorban a lakosság hozzáállása kell. Ezért tisztelettel azt kérjük minden Gyermelyitől és jó szándékú más segítőtől, hogy faluközösségünk kulturális fejlesztése érdekében segítse munkánkat a régiségek gyűjtésében, adakozásával, felajánlásaival, javaslataival járuljon hozzá a Falumúzeum létrehozásához.
Kérjük a bizottság tagjait fogadják bizalommal. A hívott szóra bármikor személyesen is felkeressük Önöket!