„Köd telepedett az égre,
indulunk a temetőkbe.
Lábunk alatt csörgő avar,
fű, fa, virág halni akar.
Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.” (Juhász Magda)

A fák ágai közül hunyorogva néz ránk a lenyugvó Nap, ahogy lassan bandukolunk az őszi avaron. Szelíd mécsesesek pislákolnak a sírokon. Varázslatos nyugalom és csend honol a temetőkben. Virágot viszünk, az ősz virágait… Gyertyát gyújtunk… Emlékezünk… Ez a nap az Ő napjuk. A múltat nem feledhetjük, hiszen jövőnk, csak így lehet teljes.
Mindannyian elsirattunk már valakit. Valakit, aki hozzánk tartozott. Édesanyát, édesapát, férjet, feleséget, gyermeket… A sebeket az idő simító keze gyógyítja, de ezek a sebek időnként felszakadnak. És van úgy, hogy nagyon tudnak fájni. Ránk törnek az emlékek: felidézzük az együtt töltött napokat, halljuk hangjukat, fülünkben cseng nevetésük. A tudat, hogy nincs visszaút, könyörtelen. De, ha lelkünk mélyére ásunk, tudjuk, hogy nem hagytak el minket végleg. Vigyázó szemük kísér minket Odaátról is. Hányszor érezzük, hogy üzennek nekünk egy gondolattal, simogatják arcunkat a széllel, álmunkban meglátogatnak. Ránk mosolyognak gyermekünk mosolyában, hozzánk bújnak egy szerető ölelésben.
Halottak, mégis halhatatlanok! Mert a szeretet és a hit nem ismer határokat. Így lesz a lélek örök! Így maradnak velünk, míg csak emlékezünk!

„Visszahoz egy régi perc,
Megidéz egy fénykép,
Míg csak élnem kell,
Sose lesz másképp.
Ugyanaz a fájdalom,
Ugyanaz az érzés,
Az a búcsú szó,
Amivel elmész.
Nem számít, hogy hány év messzeség,
Az a perc ma se múlt el még.
Itt az éjjel és Te nem vagy már velem,
Hogy fogd a két kezem, úgy, mint régen.
És ha hívlak, tudom senki nem felel,
Csak egy elfelejtett dal sír a szélben.”
(Adagio: Egy elfelejtett dal)
Kókai Rita