Múlt héten pénteken, október 23-án ünnepeltük a 20 esztendeje, — az akkor harmadszor — kihirdetett Magyar Köztársaságot, és az 1956-os forradalom 53. évfordulóját.
Azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen 20 esztendeje van annak is, hogy az 56-os forradalomról nyíltan, őszintén meg lehet emlékezni. És nem csak lehet, hanem kell is, mert van 33 év lemaradásunk.
Szokás szerint községünkben, az ÁMK aulájában gyűltünk össze az ünnepi műsor és visszaemlékezés megtekintésére. Senkit nem bántva, és nem felróva semmit, de azért el kell mondjam: nagyon kevesen voltunk, talán egyre kevesebben. Egyre kevesebb a sorba rakott szék, és egyre kevesebb a kirakott székeken ülők száma is. Nem a műsor az oka, mert minden évben kapunk valami újat, mindig egy csipet sóval több van az adalékok között. Idén ez többszörösen igaz, hiszen ugyan gyerekek adták elő — hozzáteszem igen kitűnően —, mégis felnőtteknek szóló műsort láthattunk. A barát általi besúgás, az éjjel érkező ÁVH, a kihallgatás, mind-mind sötét és nyomasztó képet vázolt elénk. Ahogy az előadó Szabó Tibor is mondta, el lehet mondani sok mindent, képeket végignézni, de igazából mindezt átérezni csak ott, akkor, abban a pillanatban és környezetben lehetett. S bár látva és hallgatva is szörnyű, átélve bizonyosan százszoros a kín.
A — nem csak Gyermelyen — félig üres termek oka máshol keresendő. Nem lehet nem megemlíteni a mai kor hibáját, melyben valahogy nem nagyon igyekeznek azok, akiknek lehetősége lenne (tv, rádió, újságok), persze tisztelet a kivételnek, hogy az 56-ot körüllengő ismeretlenség űrét legalább kicsit betöltsék.
Nem olyan régen láttam egy dokumentumfilmet, melyben megkérdezték az utca emberét, fiatalt, idősebbet egyaránt: mit ünneplünk október 23-án? Tízből ketten (!) tudtak valami közelítőt mondani, de egy, az eseményekhez kapcsolható nevet már ők sem. Másoktól azt kérdezték: forradalomnak, vagy ellenforradalomnak tartják 56-ot? Nem is merem leírni hányan mondták még ma is ellenforradalomnak. Megdöbbentő!
Nagy a bűne az akkori kommunista, elnyomó rendszernek és a tudatosan, meggyőződésből azt kiszolgáló vezetőiknek is, mert az igazságtól, ezáltal az emlékezés lehetőségétől fosztották meg az embereket, és nem csak ezelőtt húsz, vagy harminc évvel. A hazugságok, az elnyomás hatásai mind a mai napig érezhetőek, és sajnos úgy tűnik, még évtizedekig hatni is fognak. Sokan nem tudják hova tenni 56-ot, nem tudják mit érezzenek igaznak, mit ünnepelnek, vagy mit kellene megünnepelniük. Őszintén mondom, néha nem is csodálkozom.
1956 történései, eseményei önmagukban sem egyszerűek. Nehéz a történelmi hűséget átadni a mai kor emberének. Fontos éreztetni a forradalom előzményeit, a mindennapok nyomorúságát. Ugyanakkor, talán az emberek által jobban ismert, néhány hét eseményekkel teli napjai is nehezen emészthetőek: pálfordulások, hetek alatt nemzeti menny– és pokoljárás. Mindehhez a kommunista rendszer 33 évnyi hazugsága, félremagyarázása, tiltása és megannyi szenvedése társul, a „legvidámabb barakk” tudatosan emberekbe oltott, felszínes érzésével. Elvették ezt az ünnepünket és ez határtalan bűn.
56 nagyon is közeli, kézzel fogható történelmi emlékünk. Együtt koptatjuk az utat azokkal, akik tanúi voltak ennek. Velünk élnek, és ki kell használnunk a lehetőséget, hogy meghallgassuk őket, kinek-kinek a saját egyéni történetét, érzéseit 1956-ról. Nekem ezért is emberközelibb ünnep ez, mint 1848 forradalmának ünnepe. És talán ezért is nehéz megünnepelni. Az emberekben túlságosan frissek az emlékek, a sebek, amit 33 év okozott a forradalom és az igazság elhallgatása, elferdítése kapcsán.
Mennyi idő kell vajon ahhoz, hogy úgy tudjuk az 1956-os eseményeket ünnepelni, mint nemzetünk egyik legfontosabb, bár szomorú történelmi pillanatát és azok hőseit? Magyarán hány év igazság olt ki 33 év hazugságot? Ez a szám húsznál már biztosan több, feltéve, ha ebből a húszból mindet az igazságnak ítéljük.
Pósfai Csaba