1989 óta február január 22-én tartjuk a Magyar Kultúra Napját. Azért esett erre a napra a választás, mert Kölcsey Ferenc Csekén, 1823-ban ezen a napon írta le a Himnusz kéziratát.
Ezen a napon és környékén számos kulturális rendezvényt, megemlékezést tartanak országszerte, így jó alkalom arra, hogy mi itt a Hírlap hasábjain is szenteljünk ezen nap alkalmából néhány sort nem másnak, mint magának a Himnusznak.
Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. Zsoltár) volt.
Kölcsey ugyan megírta a Himnuszt (eredeti címén Hymnus, a magyar nép zivataros századaiból) 1823-ban, de először csak 1828-ban jelentette meg. A Himnusz zenéjét Erkel Ferenc, zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a zenéjére kiírt pályázatot megnyerte. A Himnuszt a budapesti Nemzeti Színházban mutatták be ugyancsak 1844-ben, 1903-tól pedig az ország törvényileg elfogadott nemzeti himnusza lett Kölcsey és Erkel műve.
Természetesen Rákosi Mátyás, Révai Józsefen, az akkori magyar kulturális élet tejhatalmú urán keresztül próbálkozott 1949-ben új himnusz bevezetésével, melynek megírásával Illyés Gyulát, megzenésítésével pedig Kodály Zoltánt bízta volna meg.
Érdekes módon Kodályt — erősen katolikus és nemzeti mentalitása ellenére — rendkívüli módon tisztelte a kommunista rendszer. Ezt Kodály részben nemzetközi tekintélyének, de főleg annak köszönhette, hogy számos pályatársával ellentétben, nem távozott külföldre, emigrációba.
Egy születésnapi fogadáson, oldottabb hangulatban ekként fordult Kodályhoz Révai József:
- Van még a Tanár Úrnak egy adóssága velünk szemben. E bizalmaskodó hangra mintha egy jégszobor válaszolt volna:
- Nekem? Magukkal szemben? Micsoda? Mire Révai előállt a feladattal
- Írjon nekünk a Tanár Úr új himnuszt. Mire Kodály csak ennyit mondott:
- Minek? Jó a régi! — s Révai, a félelmetes, aki előtt Kossuth-díjas tudósok, művészek „vigyázz!”-ba vágták magukat, most, megszégyenítve távozott, és hallgatott mint a diák, kit éppen a tanár rendre utasított. Mit is mondhatott volna? A kérdést egyszer s mindenkorra le kellett vennie a napirendről.
Tehát maradt a „régi” Himnusz. Rákosi és társai annyit azonban elértek, hogy az 50-es évek első felében már csupán hangszeresen, szöveg nélkül hangozhatott el Himnuszunk. (A Szózatot ekkortájt szinte teljesen félresöpörték, helyette a szovjet himnuszt és a szocialista-bolsevik Internacionálét erőltették a magyarságra.). Majd a rendszerváltozás magával hozta ezek eltűnését, így a Himnusz (és a Szózat is) immár fennen hirdethette: Isten, áldd meg a magyart… Bizony, ránk is fér.

Készült Ivasivka Mátyás: Nemzeti himnuszunk históriája c. tanulmányát felhasználva.
Pósfai Csaba