Idén Kossuth Lajos 1848. március 17-én, a Nemzeti Újságban megjelentetett, előző napon elmondott beszédének részleteivel emlékezünk az 1848-as forradalomra. A szöveg megértéséhez és persze az emlékezéshez is fel kell elevenítenünk a történelmi pillanatot.
Március 14-én este, amikor Kossuth az ifjúság többezres tömegéhez szólt, megígérte, hogy az oldalán álló Batthyány Lajos grófot, mint kinevezett felelős magyar miniszterelnököt hozzák vissza Bécsből.
Az ifjúság nemcsak Pozsonyban, Pesten is az utcára tódult a bécsi forradalom hírére. 1848. március 15-én Petőfi vezetésével kinyomatták a szabad sajtó első magyar termékeit, a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot.
Mint ismeretes, az országgyűlési küldöttség tagjai ezen a napon utaztak Bécsbe. Céljuk az volt, hogy elérjék István nádor teljhatalmú helytartóvá való kinevezését, Batthyány miniszterelnöki megbízatását, és azt az ígéretet, hogy V. Ferdinánd szentesít minden törvénycikket, amelyet az országgyűlés a nádor vezetésével megalkot.
Március 16-án egész nap, sőt a rá következő éjszakán is alkudozások folytak a bécsi Hofburgban. Március 16-án éjfélkor úgy látszott, hogy sikerül az uralkodói leirat szövegét helybenhagyatni V. Ferdinánddal és az Állami Konferenciával. Március 17-én azonban kiderült, hogy a leirat csak István nádor teljhatalmú helytartói kinevezését tartalmazza, és rábízta, hogy a felelős minisztérium hatáskörére vonatkozó törvényjavaslatot terjessze majd fel „további elhatározás alá”. Ez a legfelsőbb kézirat súlyos tekintélyveszteséget jelentett volna mind a nádor, mind Kossuth és Batthyány számára.
A pesti forradalom híre bizonyára aztán közrejátszott abban, hogy Kossuth és Batthyány végül rá tudta venni a nádort, hogy éljen teljhatalmával, és ő nevezze ki Batthyány Lajos grófot miniszterelnökké. István nádor nemcsak ezt tette meg, hanem személyesen megszerezte ehhez a király jóváhagyását. Így sikerült a bécsi központosító-bürokrata klikk szívós ellenállása ellenére kivívni a legfontosabb célt: Batthyány miniszterelnöki kinevezését.
Kossuth hazatérve a Zöldfa fogadó erkélyéről így számolt be —szó szerint idézve— az út eredményéről:
„Mi más törvényeket Bécsből nem hozánk, nekünk más törvények Bécsből nem kellettek. Nekünk felelős minisztérium kellett, mely a nemzet őrködése és nemzet iránti felelősség kötelessége alatt a nemzet törvényhozóival együtt formulázza meg részletesebben azon törvényeket, melyekre nézve a nemzet erészbeni kívánságát kijelentette, s melyekre nézve a fejedelem helybenhagyását általánosságban – mert másképpen nem lehetett – adott válaszában szinte kijelentette.(…)
Uraim! Néhány napok ezelőtt némelyekre nézve közülünk talán veszély percei voltak. De ezen túl vagyunk. Most a munka napja következik. A munka napja nehezebb, mint a veszélyé; mert a veszély az egyest éri csak, ellenben a munka gyümölcse az egész hazáé. E munka tekintetében, uraim, oly közszellemre van szükség, mely, általhatva a szabadság lelkesedésétől, azon meggyőződés által vezéreltessék, hogy a szabadságnak konszolidációjára jogszerű rend és jogszerű nyugalom kell. (…) Tisztelettel emelek kalapot a magyar ifjúság előtt, melyben a pezsgő vér a férfiúi kor határozottságával és komolyságával párosulva nem csekély tényező volt az eredmények kivívásában Bécs falai közt; s ezen urak megfeleltek a bizodalmas várakozásnak, mert azt hiszem, a bizodalmat megérdemlették azok, kik Bécsben fenn valának. A bizodalmas várakozást veszem a magyar nemzet számára igénybe: hogy a léleknek és testi erőnek minden megfeszítésével az előnkbe kitűzött törvényeket azon polcra lehessen érlelni, hogy ezen országgyűlés, mely a nemzeti szabadságnak alapítója, minél hamarább átadhassa hatalmát a képviselet alapján választandó köznemzeti képviselőknek kezébe. (…)
Én reménylem, uraim, hogy úgy a polgárság, mint az ifjúság, mint minden hazafi, ezen magasztos missziónak mind fontosságát, mind valóságát érezni és megérteni fogja, s ennek következtében megtartja az országgyűlés számára azon állapotot, mely szükséges arra, hogy az országgyűlés a reánézve hátralévő napokon által a nemzetet nemcsak szabaddá tette légyen; hanem szabadsága által boldogságában is megörökíté. Éljen az új miniszter! (…)
Magyarország történetében sok bús lapok mellett sok örömlap is van; de talán nekünk adja meg Isten azon dicsőséget, hogy Magyarország átalakulását vérontás nélkül eszközölhetjük, és amely dicsőséget megszerezni lelkünknek legforróbb vágya. És remélem, hogy ezen törekvésében a törvényhozó testet a nemzetnek minden tagjai pártolni, gyámolítani és ápolni fogják.”