Az alábbiakban részleteket közlünk Tirpák László, Márton napi rendezvényen elhangzott előadásából.
Mi a közös a zenében és a borban? A hatásukban közösek, hiszen mindkettő hat érzékeinkre. A zene a hallást szólítja meg, a bor az illatával szól hozzánk. Mindkettőt az érzékszerveink által képezzük érzékké, az érzések pedig alakulnak, míg végül harmóniába olvadnak össze. A borban, akárcsak a zenében, érzékenyen észleljük a tónusokat. Amelyek nem odavalók, hamisan szólnak és elrontják a bort.
A zene és a bor találkozgatnak egymással. A bor megteremti a zene befogadásához szükséges barátságos környezetet. A bor táptalaj, amely kész befogadni a szépséget, magába szívja a zenét, amely betölti a lelket. Ha jók és érdekesek a dalok, mindenki szívesen dicsekszik velük.
Akárcsak a bornál: Az új évjárat sosem egyforma, olyan, mint a dal más és más előadásban. Időnként a saját borunkkal büszkélkedünk, de gyakrabban egy profi bortermelőtől vett borral dicsekszünk. Ebben a tekintetben közös a dal és a bor sorsa. A profik jobban tudják ezt. De mind a bor, mind a dal esetében a szubjektív elfogadás a legfontosabb, az, hogy örömet okoz-e nekünk. Ha igen, elégtételt jelent a mesternek is. A bor és a zene évszázadok óta kéz a kézben jár. Tény: a zene ott aratta a legnagyobb sikert, ahol a bornak is sikere volt. (...) A számtalanszor megénekelt fehér vagy vörös borocska igazán alkalmas eszköz a zenei eseménybe való bekapcsolódásra.
Ezt tanúsítják bordalaink, népi líránk műfaja; a borozás közben énekelt dal, mely az italt dicséri, fogyasztásra biztat, komoly vagy tréfás módon fejezi ki a mámoros hangulat által kiváltott érzelmeket, gondolatokat. A bordal éneklési alkalmai szinte számlálhatatlanok, koronként és tájanként eltérőek.
A bordalokhoz tartoznak a bor- és szőlődicsérők; a tájdicsérők, hordó- korsó- és kulacsköszöntők, a vízbecsmérlők és az ivásra buzdítók például: „Ypszilon – ezt a kis bort megiszom” vagy „Dicsérjük a Jézus nevét, igyuk meg a tőke levét”
(...) A páros köszöntőknél ketten állnak fel s az egyik mondja a sor első, a másik pedig a második felét. A sor első fele azonban rendesen fenyegetésnek indul s csak a második fél egészíti jóra:
Az Isten verje meg / ellenségeidet,
Az ördög vigye minden / rossz emberedet,
Száradjon el minden / féreg a búzádban,
Az apád istene / áldjon családodban.
A bordalok azonban nemcsak a népköltészet részei, hanem a műköltészeté is. E műfajt gyakran alkalmazták az ókori költők; a görög és római költészet egyik témája a bor és a szőlő dicsérete, amit aztán lanttal kísértek. (...)
S ha már átkanyarodtunk a népköltészetről, a népzenéről a műköltészetre, nézzük meg, a nagy zeneszerzők életében mit jelentett a bor, milyen műveket köszönhetünk e nemes nedűnek.
Bach a barokk zene legnagyobb mestere, aki nagyon szerette a bort (bármilyet), az operán kívül minden műfajban alkotott, de a fúgáit tartják olyannak, mint a jó pohár bort, amelyet mindenki megért, mert kellemes, meleg, gazdag, bármilyen értelmezést megenged, mivel a nap és a természet teljességét szívta magába.
Mindenki szívesen kóstolja és dicséri az első poharat anélkül, hogy értenie kellene, hogyan keletkezett a zene és a bor szépsége. Bachhal jobban ízlik egy pohár bor. De vigyázzunk, nehogy Bachanáliává váljon a zene! A túl sok bor ugyanis árt a múzsáknak.
Mozart, aki életében erősen kötődött a testiséghez és gyakran a szélsőségek határait súrolta, csak 33 művet írt moll hangnemben (650-ből), a többi művét a keménység, a fiatalság, a mámor jellemzi; mindig bort vagy puncsot iszogatott alkotás közben. Szomszédja (Loibl) pincéjében finom borok álltak, s ezt szívesen osztotta meg barátaival. Ahányszor Mozart átkopogott zongorázása közben, ő már küldte is a szolgáját a pincébe e szavakkal: „Mozart ismét komponál, muszáj neki bort küldenem!” (...)
Mozart operáiban szinte mindig megjelenik a bordal. Így a Don Giovanniban a „Vörösbor fesse pirosra az arcodat” című pezsgőária, vagy a Szöktetés a szerájból című operában Pedrillo és Osmin duettje Bacchust, a boristent dicsőíti. A Mozart-operák bonyodalmaiban és szerelmeiben mindenütt jelen van a furfangos szolga és a bor. A komikum és a bor egymáshoz tartoznak, legalábbis Mozart műveiben. (...)
Franz Schubert is a jó borok ismerői közé tartozott. Kedvelt bora a Szekszárdi vörös volt, ami először olyan mély benyomást tett rá, hogy fél óra alatt megzenésítette az aznap olvasott Pisztráng című költeményt. Felnőtté válása vége felé ösztönösen kialakított egy bor által inspirált személyes műfajt, melynek neve trinklied (trink = inni; lied = ének). A 248-as számúban a tokajit, a remek királyi bort szólítja meg – a dal Batsányi János feleségének (Gabriella) szövegére született meg. Schubert nem pezsgővel ivott áldomást, hanem tokajival. (...)
Brahms zenéjére azt mondták, hogy olyan, mint a kontrasztok váltakozásával és belső pezsgéssel telített bor, azaz földhözragadt, szeretnivaló és édeskés. Zenei fejlődésére nagy hatással volt a nagy magyar hegedűművész: Reményi Ede, akit virtuózként tartottak számon. Magyarországi látogatásakor a cigányzene varázsa eredményezte a Magyar táncokat, melyek híressé tették Brahmsot. Nem ő volt a szerzőjük, csupán összeállította és rendszerezte őket. Liszt Ferenc pedig a szekszárdi bort egyenesen nektárnak nevezte. A XIV. Magyar rapszódia ihletője a kadarka volt.
De a zenészek, zeneszerzők és a bor szoros barátsága napjainkban is tart. Deák Bill Gyula, hazánk egyik legjobb blues énekese egyik számában a Jó Istentől csak Bort, bluest és békességet kér, míg az épp 1 éve meghalt Tunyogi Péter (aki a P. Mobil énekese volt) egyik számában összefoglalja a zenészek (illetve a férfiak jórészének) ars poeticáját:
„Nem a helyszín a fontos sohasem, és nem az idő,
Mindig ott ér véget az utunk, ahol bor van, zene és nő.”

Köszönöm a figyelmet!
Tirpák László