Hát igen. Most, hogy ideültem a klaviatúra elé és lepötyögtem, a fenti három szót hogy „kérek két percet”, egyre inkább az érzésem, hogy ha akarom, ha nem, az egyre jobban meszesedő szürke állományomban már ott motoszkál, a kimondatlan gondolat: bizony-bizony öregfiú ebben az esztendőben ez lesz az utolsó ilyen jelentkezésed. Azt nem tudom, de nem is tagadom, hogy az effajta gondolatok a korral járnak. De így utólag visszagondolva erre a kéretlenül is hozzám furakodó, furcsa érzésre, azt gondolom, hogy ennek valószínű oka, minden bizonnyal az a szó hogy „utolsó” (vagy mint gondolat, az hogy „utoljára”).
Tudják, vagy tudjátok – ossza be mindenki, kinek hogy dukál, – ez olyasvalami érzés mint amikor, hogy konkrét példát említsek, az ember gyereke kora reggel a Malom Vendéglő melletti buszmegállóhoz igyekszik, és azt látja, hogy a Kossuth utca elején, a hajdan volt tanácsháza, később iskola, majd könyvtár, meg a Bözsi néni háza előtti utat, körbe szalagozzák. Az épületek előtt, lánctalpas markoló, meg teherautók gyülekeznek.
Ösztönösen megállok egy pillanatra. A böhöm nagy gépek közötti réseken, még látszik, hogy minden a helyén van. Még olvasható a „könyvtár” felirat, még látható Bözsi néni téli pihenőre vonult, mit sem sejtő virágos kertje, udvara. Aztán csak estére, mikorra a kórházilag munkálkodó embergyógyászoktól mindenféle javallatokkal feltarisznyázva, hazafelé baktattam, csak akkor tudatosult bennem, hogy ami már nincs, vagy már nagyrészt romokban hever, azt reggel láttam utoljára.
Hogy ez nem igazán jó példa, hiszen első nekifutásra sok benne a szomorúság? Hát igen is, meg nem is. Mert – elfogadom – lehet abban egy kis nosztalgikus szomorúság, hogy a buldózer, rettentő kíméletlenséggel törte, zúzta szét az elmúlt idők keserédes emlékeit őrző falakat, a falak között leélt, megélt álmokat, szerelmeket, örömöket és fájdalmakat, találkozásokat és elválásokat, a mindennapok történéseit. Ez mind-mind igaz dolog.
De ha arra is gondolunk, hogy a csupaszra vetkőztetett, legyalult földre, valahol valakik már kigondoltak kitervezhettek valami újat, valami mást, ami majd az ide készülőkkel, az ő álmukkal, az ő életükkel fog benépesülni, akkor talán nem is olyan szomorú ez a történetecske.
Mielőtt az Öregesztendő homokóráján lehullana az utolsó porszem, én is elköszönök. Viszlát, jövőre.

Béla bácsi